Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tárogató

2008.02.10

Tárogató

Tárogató
angol: tárogató
román: taragot, torogoata
Tárogató
Besorolás
Aerofon
Nádnyelves
Csőhossz
74 cm
Hangterjedelem
b – c2
Rokonhangszerek
zurna, schalmei, oboa, klarinét, szaxofon
Hangszerjátékos
tárogatós

A tárogató két különböző nádnyelves fúvós hangszer elnevezése. Eredetileg a schalmei magyar változatát, a töröksípot, majd a 19. század végétől egy új, egynyelvű nádsíppal működő, kónikus furatú hangszert neveztek így. Az utóbbit megkülönböztetésül feltalálója neve után Schunda-tárogatónak is nevezik.

A töröksíp 

A magyar forrásokban 1643-tól találkozhatunk a töröksíp nevével, valószínűleg többféle kettős nádsíppal működő fúvós hangszer gyűjtőfogalma volt, sőt egyéb fafúvós hangszert, furulyát, harántfuvolát is érthettek alatta. Nádsípos hangszerek Ázsiából török és arab közvetítéssel jutottak Európába, az arab világban zurna (zamr), az európai középkorban schalmei (chalemie, shawm stb.) néven nevezték e hangszereket. A magyaroknál eredetileg katonai jelzőhangszer, illetve a hadizene hangszere volt, de már a török korban is használták tánc kíséretére, főképp Erdélyben.

A Rákóczi-szabadságharc idején a kuruc világ jelkepévé vált, és ettől az időtől kezdték tárogatónak nevezni. A későbbiekben ez az új elnevezés fokozatosan kiszorította a régit. Népszerűségét a szabadságharc bukása után is sokáig megőrizte mint a szabadtéri, alkalmi zene, tánczene hangszere, de a 19. század közepén már csak mint pásztorhangszert ismerték. A tárogató ebben az időben kettős nádnyelvvel működő, gyümölcs- vagy jávorfából készült, kónikus furatú, kilyuggatott fa- vagy fémtölcsérben végződő testű hangszer volt, 6 – 8 billentyű nélküli hanglyukkal, egy hüvelyklyukkal. Népi változatai gyakran klarinét-rendszerű egynyelves nád- vagy tollsíppal voltak ellátva, kónikus, tölcséres testük lopótök szárából készült.

A Schunda-tárogató 

A 19. század második felében a magyar nemzeti romantika korszelleme felvetette a kuruckori hangszer „modernizálásának” gondolatát. Több próbálkozás is történt a tárogatónak a kor zenei követelményeihez való igazítására, de átütő siker nélkül.

1894 és 1896 között Schunda Vencel József budapesti hangszerkészítő – aki egyszersmind a modern cimbalom megalkotója is – ezen a néven egy új hangszert konstruált. Egy bő menzúrájú, kónikus fatestet klarinét-fúvókával, egyszerű billentyűzettel látott el. Egy új, a szoprán-szaxofonhoz hasonló felépítésű hangszer jött így létre, elődjétől csak kónikus furatát és lyuggatott tölcsérét örökölte. A hangszer kifejlesztésében fontos szerepe volt Káldy Gyula zeneszerzőnek, zenei írónak is, aki az első tárogató-iskolát is írta (Káldy Gyula: Elméleti és gyakorlati tárogató iskola, 1901).

Schundát több magyar hangszerkészítő is követte a tárogatók gyártásában, fejlesztésében, közülük a legismertebb Stowasser János, akinek hangszereit napjainkban is nagyra értékelik. Ezek billentyűzete bonyolultabb, furata kissé szűkebb. Stowasser összesen hétféle hangolásban készítette tárogatóit, de ezek közül a b hangolású lett a legnépszerűbb. A tárogató leggyakrabban európai gyümölcsfákból, buxusból (puszpángból), ritkábban paliszanderből készül, a bő menzúra miatt a faanyag kiválasztásában a súly komoly szerepet játszik.

A komolyzenében a tárogató szerény pályát futott be, ennek csúcspontja az volt, amikor 1906-ban Bayreuth-ban Richard Wagner Trisztán és Izolda című operájának III. felvonásában a „Lustige Weise” dallamát játszották ezen a hangszeren].

Magyarországon a második világháború után a tárogatónak, mint a magyar nacionalizmus jelképének tekintett hangszernek a használata háttérbe szorult, gyártása abbamaradt. Erdélyben, Románia más részein továbbra is népszerű maradt a népzenében, a cigány- és klezmerzenei együttesekben. Romániában, Jugoszláviában ennek megfelelően továbbra is készültek tárogatók, de gyengébb minőségben. Napjainkban a népzenében egyre inkább szaxofonnal helyettesítik.

^  Brockhaus Riemann zenei lexikon – ISBN 963 330 474 1 (1), (10)